3. Fejezet – Hadiállapot a völgyben

Az ebéd végére mindannyian ellazultunk. A tűz már csak parázslott, a társaság pedig kezdett unatkozni: a fiúk kavicsokat dobáltak a folyóba, a lányok félálomban beszélgettek, én pedig a köveken heverésztem a barlang előtt. Érezni lehetett, hogy ideje lenne megmozdulni.

— Na jó — szólaltam meg végül. — Eleget meresztettük a seggünket. Menjünk, keressük meg Erdély leghosszabb barlangját, a Szelek-barlangját. Hátha összefutunk azzal a társasággal, akikkel a vonaton összebratyiztunk… és talán van náluk egy kis pia is.

Katára pillantottam.

— Te is jössz?

Rám nézett, elmosolyodott, majd bólintott. A többiek is felélénkültek, így tízen indultunk el a barlangtól, és átsétáltunk a hídon.

Amikor a híd közepéhez értünk, Bence hirtelen megtorpant.

— Ööö… srácok… ez a deszka… eddig is hiányzott? — kérdezte, és óvatosan megnyomott egy másikat is, ami gyanúsan megnyikordult.

— Bence, vigyázz! — szólt rá Petya. — Ha még egyet letörsz, már csak úszva jutunk át!

— Vagy repülve — tette hozzá Samu. — Csak nem biztos, hogy sikerülne landolni.

A társaság nevetésben tört ki.

Bence látványosan, teátrálisan lépkedett át a hiányzó deszka mellett, mintha aknamezőn járna.

— Ha meghalok, ezt írjátok a síromra: „Legalább nem kellett hazafelé gyalogolni.” — jelentette ki fennhangon.

— Ha lezuhansz, én írom a sírfeliratot — mondta Petya.

— Na, akkor inkább nem halok meg — felelte Bence.

— Jól teszed — morogta Samu. — Petya helyesírása gyilkosabb, mint a híd.

A többiek újra felnevettek, és a jókedv visszatért. A délutáni napfény békésen szűrődött át a fák között, aranyszínű csíkokat húzva az ösvényre. Egy ideig minden olyan volt, mint egy átlagos kiránduláson: nevetés, csipkelődés, a cipők alatt ropogó kavics.

Aztán megcsapott minket egy idegen szag.

Füst.

A társaság egyszerre halkult el. A lépteink óvatosabbá váltak, mintha az erdő maga is figyelmeztetne: lassabban, figyelmesebben.

A kanyar mögül hirtelen két alak lépett elő: két szakállas, zord tekintetű, középkorú férfi. Egyforma katonai csizmát és egyforma zöld katonai ruhát viseltek. Határozottan megállítottak minket.

— Állj! — mordult az egyik. — Kik vagytok? Magyarok vagy románok?

A hangja nem fenyegető volt, inkább feszült — olyan, mint aki már túl sokat látott aznap.

Bence lépett előre, szokatlanul komoly arccal.

— Magyarok vagyunk. Mi más? — mondta határozottan, miközben a többiek is bólintottak.

A két férfi arca egy pillanat alatt megenyhült. A válluk lejjebb ereszkedett, mintha valami súly esett volna le róluk.

— Akkor jó — mondta a magasabbik. — Gyertek közelebb. Hadiállapot van.

A szó úgy ütött mellkason, mintha valaki ököllel vágott volna belém.

— Mi az, hogy hadiállapot? — kérdezte Kata mellettem, és éreztem, hogy a hangja megremeg.

A férfi bólintott.

— A nevem Jóska. Tegnap éjjel lent a tisztáson sok magyar család sátorozott. Május elsejét ünnepelték. Aztán jöttek a románok… a vadabb fajtából. Meggyaláztak egy fiatal lányt… és bevertek pár srác fejét is.

A csend olyan súlyos lett, hogy szinte belesüppedtünk.

— Azt mondták, többen visszajönnek. És mindenkit kinyírnak, aki ott lesz.

A lányok összerezzentek. Kriszta és Juli egymás kezét szorították, Kata pedig egy pillanatra közelebb húzódott hozzám, mintha ösztönösen keresné a biztonságot.

Petya arca elsápadt, Samu pedig hátrapillantott, mintha attól tartana, hogy valaki már most követne minket.

— Hol sátoroztok? — kérdezte Jóska.

— Nincs sátrunk, a barlangban húztuk meg magunkat — feleltem.

— Az jó — bólintott. — Ott nem találnak rátok. Ma éjjel ne menjetek sehova. Holnap délben mindenki a vasútállomáson lesz. A déli vonattal megy haza minden magyar.

A másik férfi átvette a szót:

— A helyiek összefogtak. Magyar és román családok együtt. Nem várjuk meg, hogy visszajöjjenek. De ti… ti ne legyetek az erdőben éjjel.

A szavai úgy ültek meg bennem, mint a hideg kő.

Megfordultunk, és a tervezett út helyett sietve indultunk vissza a barlang felé. A fák között minden nesz gyanúsnak tűnt, a szél is mintha erősebben fújt volna.

— Mi a fene történik itt? — kérdezte Juli, hangja vékony volt, mint egy elszakadó cérna.

— Ez valami őrület — mondta Petya. — Ilyen nincs is.

— De van — morogta Samu. — És jobb, ha nem várjuk meg, hogy ránk találjanak.

— Gyorsabban! — szóltam hátra. — A barlangig el kell jutnunk, mielőtt besötétedik.

Ági zihálva kapaszkodott Kriszta karjába.

— Szerinted tényleg visszajönnek?

— Fogalmam sincs — felelte Kriszta. — De nem akarom megtudni.

Kölyök előrébb lépett.

— Vegyétek elő a bicskákat. Ha valami történik, legalább legyen mivel védekezni.

— A bicska? — kérdezte Csiga, próbálva bátornak tűnni. — Az mire lesz elég?

— Többre, mint az üres kezünk — felelte Kölyök. — De csináljunk lándzsákat is.

Ahogy kimondta, lelépett az ösvény mellé, és egyetlen mozdulattal levágott egy jókora, egyenes ágat. A kezében forgatta, méregette, majd a bicskával nekiállt hegyezni a végét. A forgácsok halk sercenéssel hullottak a földre, ő pedig olyan természetességgel dolgozott, mintha ez lenne a világ leglogikusabb dolga.

— Na, ez már valami — morogta, miközben megsuhogtatta a frissen hegyezett lándzsát, majd a vállára vetette. — Ha baj van, legalább nem puszta kézzel állunk ott.

A csoport léptei egyre gyorsabbak lettek. A hátunk mögött minden nesz gyanúsnak tűnt. A völgy csendje rátelepedett a mellkasomra.

Amikor végre feltűnt a barlangszáj a fák között, olyan volt, mintha menedéket látnánk.

Az éjszakát felváltva őrködve töltöttük. Kölyök kezdte, aztán sorban mindenki átvette tőle az őrséget. Én voltam az utolsó.

A tűz fénye táncolt a sziklákon, úgy vetítve árnyakat, mintha az ősember szelleme is ott gubbasztana velünk a barlang mélyén. A sötét pedig ott ült a barlang szélén, mintha várna valamire.

A lengőhíd időnként megmozdult a szélben, halkan nyikordult egyet, és mindenki felkapta a fejét. A völgy felől néha felerősödött a huzat, és hideg levegő csapott ki a barlangból, mintha valami mélyről lélegezne.

A lányok összebújva aludtak, Petya a bicskáját forgatta, Samu pedig minden hídnyikkanásra hátrapillantott.

Amikor rám került a sor, a tűz mellett ülve úgy éreztem, mintha az idő megnyúlt volna. A lángok pattogása volt az egyetlen biztos pont; minden más bizonytalanul mozgott: a híd, a szél, a sötét.

— Aludjatok, fiúk — szóltam vissza halkan. — Reggel ébresztelek benneteket.

Bence a hátára fordult, motyogott valamit, aztán horkolt tovább, mintha semmi sem történt volna. Irigyeltem érte. Bárcsak én is ilyen könnyen el tudtam volna aludni.

A tűz lassan összeesett, a parázs vörösen izzott, és minden pattogásnál úgy éreztem, mintha valami közelebb lépne a sötétből. A híd újra megnyikordult, a szél végigsöpört a köveken, és a barlang mélye hideg leheletet fújt ki magából.

Ott ültem a tűz fényében, és figyeltem: a hídra, a sötétre, a völgyre. És vártam, hogy eljöjjön a reggel.

Másnap délben a peron zsúfolásig tele volt. Magyarok és románok vegyesen, fáradtan, némán álltak egymás mellett. A feszültség vibrált a levegőben.

A déli vonat lassan gördült be, fémesen csikorgó fékkel, mintha maga is fáradt lenne az úttól. A kocsik oldalán por csillogott, az ablakok mögött arcok tűntek fel, majd eltűntek újra. A tömeg szép lassan felszállt, nem tülekedve, csak komoran, fegyelmezetten mozdulva előre. Mi tízen együtt maradtunk, figyeltük, nehogy elszakadjunk egymástól, és felküzdöttük magunkat a zsúfolt kocsiba. A belső térben állott levegő, vas és izzadtság szaga keveredett, a folyosón pedig alig lehetett megfordulni.

Ahogy a vonat elindult, a peron lassan eltűnt a távolban, mintha maga mögött hagyná mindazt, ami szép volt… és mindazt, amit jobb lett volna elfelejteni.

A folyosón emberek préselődtek egymáshoz, minden rándulásnál valaki más vállába ütköztünk. A vonat zakatolása tompán visszhangzott a fémfalakról, mintha valahol mélyen, a kerekek alatt dobolna valaki. Senki nem beszélt. Csak néztük egymást, és próbáltuk elhinni, hogy tényleg hazafelé tartunk. Közel sem volt olyan, mint amikor idejöttünk.

Kriszta mellettem felsóhajtott.

— Nem jöttek elő.

— Szerencsére nem — feleltem, tekintetem a suhanó tájon pihent, de gondolataim valahol máshol jártak.